Cséfalvay Ágnest Borgyányi Júlia így méltatta:
Pontosan már nem emlékszem arra, hogyan és milyen körülmények között ismertem meg Cséfalvay Ágnest, idestova 20 évvel ezelőtt. Ami azonnal megfogott benne, az a lendülete és a tenni akarása volt. Teli volt lelkesedéssel, izgatottan mesélte, hogy keresi az olyan családokat, ahol sérült gyermek van. Össze akarta fogni azokat, akik otthon begubózva, magukba roskadva, a miért pont mi kérdésére keresve a választ próbálták elfogadni a helyzetet, a beteg gyermeket. A kereszt cipelését akarta egy kicsit könnyebbé tenni számukra. Miközben a saját magáé is nyomta a vállát. Első gyermeke halmozottan sérülten született. Mint hozzá hasonlóan olyan sok édesanya, az elején nagyon nehezen tudott megbirkózni a feladattal, hogy az ő kislánya más és más hozzáállást igényel, mint a többi. Ráadásul el kellett viselnie környezete bántó megjegyzéseit is.
Egy idő után mintha megérezte volna, hogy az önsajnálat nem segít, nem visz előre. Ahelyett, hogy bezárkózott volna, nyitott a világra. A jobbik utat választotta.
Elszántan felkutatta a hasonló cipőben járó családokat, jó viszonyt alakított ki a gyermekeiket sokszor már egyedül nevelő édesanyákkal. Ez nem volt egyszerű, elutasítással is találkozott bőven, de végül mégiscsak sikerült maga köré gyűjtenie egy lelkes kis csapatot. Több mint tizenöt évvel ezelőtt együtt létrehozták a Dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulást, ami azóta is tevékeny, él és virágzik. Saját klubjuk van, ahol délutánonként találkoznak, de évente bált és jótékonysági akciókat is rendeznek. Részt vesznek külföldi tanulmányutakon és rengeteg kiránduláson is. A társulás prioritásai az évek során változtak. Legújabban, mivel a gyermekek többsége azóta felnőtt, védett munkahelyek és védett otthonok létrehozását szeretnék elérni.
Az elmúlt években sokszor jártam Ágiék klubjában, kis túlzással azt is mondhatnám, már szinte hazajárok hozzájuk. Ismerem az anyukák és gyermekek nagy részét és történetüket is. Számos írásom született a velük való beszélgetések nyomán. Nem titkolom, hogy ezeket a történeteket hallgatva néha könny szökött a szemembe és megremegett a toll a kezemben. Ha eszembe jut, amit az egyik édesanya nemrég elmesélt, még ma is beleborzongok. Miután közölték vele a kórházban, hogy kisfia Down-szindrómával született, ahelyett, hogy biztató, kedves szavakkal bocsátottak volna őket haza, azt ajánlották neki, adja intézetbe, hiszen úgysem fog megtanulni járni és beszélni, és legkésőbb tizenöt évesen meghal. Ő viszont eldöntötte, hogy gyermekét nem adja, és lesz, ami lesz, felneveli. A fiúból azóta felnőtt férfi lett, ír-olvas, szaval, internetezik, edzőterembe jár. Mi ez, ha nem sikertörténet?
Abból Ágiék társulásában több is van, beleértve az övét is. Az ő kislányából is felnőtt nő lett, aki szinte teljesen önálló. Pedig az orvosi jóslatok az ő esetében sem kecsegtettek sok jóval. De Ági minden követ megmozgatott ezért, hogy – a szóhasználatával élve –, kislányából kihozza a maximumot. Szerencsére azóta a világ is nagyot változott, és ma már a különleges bánásmódot igénylő gyermekek családjai több segítséget kapnak, mint pár évtizede.
Ági elmúlt húsz éve azzal telt, hogy embereket toborzott, hivatali ajtókon zörgetett, programokat szervezett, pályázatokat írt, támogatókat keresett. Jelenleg főiskolai tanulmányokat folytat, hogy még jobban elmélyüljön „szakterületében”. Mivel régóta ismerem, tudom, milyen szívós és kitartó, és hogy a törékeny kis testben élő nő valójában milyen erős és mekkora szíve van. Nem ismer lehetetlent, faltörő kosként halad a célok felé. S ha kell, önti a lelket az elcsüggedt szülőkbe. Született szervező, ízig-vérig közösségi ember.
Eddigi önzetlen munkásságával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Dunaszerdahelyen és a Csallóközben pozitívabb kép alakult ki a fogyatékkal élő gyermekekről és az őket nevelő családokról. Ágnes sokak szemét felnyitotta, és nyitogatja mind a mai napig. Mindeközben megpróbál a lehető legjobb édesanyja lenni két ma már felnőtt gyermekének, és jól gondoskodni sortársai gyermekeiről is. A Dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás olyan, mint egy nagy család, ahol mindig történik valami. Vidám és könnyes-bús pillanatokat élnek meg, rengeteg élményben van részük. Összetartja őket a közös sors és akarat, hogy elérjék fogyatékkal élő gyermekeik boldogulását.
„Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.” vallotta Teréz anya. Biztos vagyok benne, hogy Cséfalvay Ágnes hasonló gondolkodásmód szerint él és cselekszik. Nevezhetjük akár fáklyavivőnek, világító lámpásnak, vagy ha úgy tetszik, példaképnek is. Akadályt, fáradtságot nem ismerve, töretlenül halad azon az úton, amelyen több mint két évtizede elindult. Bárcsak sokan lennénk hozzá hasonlók! Szebb és jobb lehetne a világ.Németh Gabriella méltató szavai Bodnár Éva költőnőről:
Engem ért a megtisztelő felkérés a Femine Fortis által keresett Felvidéki magyar példaképek különdíjasának méltatására. A kistárkányi Bodnár Éva munkásságáról, irodalmi tevékenységéről a verseny meghirdetése előtt is hallottam már ugyan, de behatóbban akkor kezdtem verseivel ismerkedni, amikor jelölése a kuratóriumhoz megérkezett. Honlapján olvasható életrajzának köszönhetően ismertem meg életútját, amelyet serdülő korában beárnyékolt édesanyja korai elvesztése. Ez a fájdalmas esemény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az irodalom, az alkotás felé forduljon és mintegy mentőövként – versei, prózái által – próbálja meg kiírni magából a megváltoztathatatlan valóság minden kínját.
Ide kívánkozik egy részlet Bodnár Éva önéletrajzából, kérem engedjék meg,hogy felolvassam:
A Felvidéken élek egy Tisza parti településen. Számomra az olvasás a legszórakoztatóbb elfoglaltság. Már kisgyerekként is a könyvek voltak a legjobb barátaim. A betűk szerelmese vagyok. Általuk ismertem meg anyanyelvem gazdagságát, népi hagyományainkat, történelmünket. Aztán írni kezdtem… Először csak úgy, mint sokan mások – az asztalfióknak.
A versírás számomra az önkifejezés olyan eszköze, amelyet valamilyen belső kényszer irányít. Boldog vagyok, ha gondolataim, érzéseim másokban is visszhangra találnak.
Eddig a részlet az életrajzból.
Minden testi-lelki fájdalom idővel enyhül, ezért a lélekben felgyülemlett szomorúság helyét Bodnár Évánál is fokozatosan átveszi a népünk, kultúránk, hagyományaink iránti féltő gondoskodás. Így születnek meg versei a Fohász a hazáért, Megváltó, In memoriam 2004.december 5, Könyörgés, Szülőföld, Magyar szó, Hontalan –hazátlan-árva és még sok más, amelyek mélyen megérintették Ivaskovics József ungvári zeneszerzőt, a Credo Verséneklő Együttes vezetőjét is. Neki köszönhetjük az eddigi 15 vers megzenésítését és hihetetlen sikerét is amely “Fohász a hazáért”címmel jelent meg 2011-ben. A zene segítségével a versekben méginkább érezhető nemzeti értékeink megőrzésének és továbbadásának szükségessége, a más-más országokban élő magyarság kölcsönös bátorítása.
Bodnár Éva verseit gyökereink felvállalása, nyelvünk, kultúránk megőrzése, továbbadása, összetartásunk fontossága szövi át. A tornaljai Madárterem Galéria közelmúltban elhunyt vezetője A. Marton Gyula a Credo Verséneklő Együttes zenéjéről és Bodnár Éva verseiről így írt: ”…Ez a zene az,amely szívből jön és a szívekbe ér. Méltóságos ragaszkodással. Magyar emberek zenéje ez. Ajándék-élményt kaptam. Köszönet a Hívásért, az Élményért, a Tiszta versért, a Szívmuzsikáért és az Akaratért, amely nélkül nincs Egyetemes magyar Lét…!”
Találóan fogalmaz Orlovský Erzsébet is, amikor a díjra javasolt Bodnár Éva bemutatásánál így ír: „…költészetében és az azt feldolgozó zenében találkozott egymással a költő és a zeneszerző akarata, figyelme, tehetsége, szárnyaló szabadsága,megvalósítása annak ellenére, hogy 2016-ban még mindig ott éktelenkedik Kistárkány és Ungvár között a dupla szögesdrót, a minket egymástól elválasztó határ, ami nekünk nagyon fáj!…”
Ezért is tartom sajnálatosnak, hogy a 2010-ben megjelent Teher alatt a pálma c. verseskötet és a 2011-ben “Fohász a hazáért”címmel megjelent lemez óta, sem egy következő hanghordozóra, sem pedig egy következő verseskötetre nem sikerült kiadót találni.
Bodnár Éva versei, írásai 2003-tól jelennek meg Szlovákia legrangosabb irodalmi lapjában, az Irodalmi Szemlében. 2006-ban a kárpátaljai Credo Verséneklő Együttes “Indián ének” című lemezére is felkerült két verse, Ivaskovics József megzenésítésében, Magyarországon több antológiában is találkozhattak verseivel az olvasók, számtalan folyóiratban jelennek meg írásai.
Bodnár Évának eddigi munkássága alapján méltán van helye a felvidéki magyarság női példaképei között. Megtiszteltetés volt számomra, hogy munkásságát méltathattam a FF PT mai díjátadó ünnepségén,a díjazottnak elsősorban jó egészséget, további alkotó munkájához pedig kitartást és sok sikert kívánok!
